Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Kezek

2013.03.09

 

Ma szembesültem önmagamban azzal, hogy hűtlen lettem... azokhoz az írókhoz, akiknek munkáit örömmel ittam magamba, és akiket példa értékűnek tartok... nem csak írói mivoltukban... ah, ezt nem így kéne fogalmaznom, mert nem igazán ad TISZTA képet!

Ha én "csak" olvasó volnék, és semmi több, ezeket az alkotókat akkor is mélyen tisztelném, és evidens dolgomnak tartanám, zsigerből, ösztönből ajánlani őket, felhívni rá az emberek figyelmét, hogy van az az író...

S mivel magam is írok, számomra ők sokkalta többek. Azt a stílust hozzák, ami számomra is elérendő, megcélzott... persze úgy, hogy közben szeretném megőrizni saját magam, belecseppentgetni ugyanabba (?) az írói stílusba a saját kis lelkecském -s így hozni létre valami olyan hasonlót, ami már nem is hasonlít...

Igen, most keveset olvasok -az idő, a figyelem, a gondolatok iránya jelenleg más szálakra kell... több a fizikai sík, a hétköznapi, a kézzel foghatóra irányult. Azt hiszem, semmi baj ezzel; az ÉLET ebben is völgyek és hegyek, harmonikus hullámzások... néha az érzelmek szárnyalásának ideje van -és minden más jelentéktelenné törpül mellette; néha viszont egyéb dolgok kerülnek fókuszba... elmúlik ez is!

Isteni időzítés... minden dolognak megvan a maga ideje... minden teremtésnek megvannak a fázisai...

 

Töröltem magam az egyik nagy közösségi felületről.

Megkönnyebbült a lelkem... a közel 300-350 "ismerős" megmaradt 10-nek... eszembe is jutott:

Igen, van, akinek tudom a nevét, ismerem az apját, tudom mi a szakmája, ki csapta neki a szelet sokáig... de képes mellettem elmenni az utcán, anélkül, hogy köszönne! Bejelölt a felületen, visszaigazoltam. Kapcsolat azóta sincs.

Sok-sok ilyen semmitmondó, ál-kapcsolat köti le az emberek életét. Felszínesség. S igen, mondjuk ki: hazugság. Hazudik, közülük, aki azt mondja, ismer engem! Semmit sem tud rólam... maximum igaznak meri vélni azt az illékony illúziót, hogy mégis... s magam sem voltam tőlük különb! Magam is birtokolni akartam olykor ezt az illúziót... igaz, én köszöntem nekik az utcán.

Elengedtem, felszabadítottam ezt a sok kis látszatból tevődő kapcsot... Megkönnyebbülés volt!

Szabadulni akarok minden hazugságtól!

Sose mérgezzem többé magam velük!

Sose legyen többé körülöttem émelyítő illúzió-felhő szülte köd... elég a homályból!

Lássunk tisztán!

 

Majd meg-meg nézegettem közben azt, aki "megmaradt"... s ekkor jöttem rá, van, akihez én lettem kissé hűtlen...

S nem is hozzá... Önmagamhoz. Nekem volt egykor fontos, hogy olvassam a gondolatokat náluk... nem nekik!

S nem fontos már?

Ellátogattam egyikük honlapjára, és ráleltem egy üdítő kis prózácskára... s rájöttem, most is fontos... már nem annyira, nem úgy... már nem kapaszkodás, erősen szorítani akarás, mint egykor. Már üdeség, friss lehelet... lágy nyári fuvallat... már nem fontos számomra az ember, ki a sorok mögött van. Egykor igyekeztem róla is tudni... óhaj volt, nem valóság!

Ma már csak az élmény számít, amit az olvasás ad...

S ha ritkul, ha elmarad?

Nem, nem... talán nem is hűtlenség... "csak" olyasmi, ami fölött eljáróban van az idő...

 

S ím, hozok pár sort, idézetet, abból, ami ma a lelkemet kissé átjárta... örömöt hozva, örömöt szülve... bennem.

 

"Jó lenne egy kéz, ami finoman megfogja az én kezemet, és vezet, egy angyali, szinte csak suttogó hang, amitől megnyugszom, ami halkan megszólít, és biztosan vezet...
A te kezed, a te hangod. Az illatod, ami folyamatosan körülleng, a mosolyod, amit látnom kell, és ehhez ki kellene nyitnom a szemem, és rájöhetnék, hogy nincs is sötét, nincs semmiféle útvesztő, nincsenek falak sem, csak egy nyílegyenes, elágazások nélküli út van, amit beragyog az állandó, nyár végi, késő délutáni napfény, érezni a közeli tenger páráját a levegőben, és kéz a kézben, boldogan haladunk előre...
Bárcsak ki merném nyitni a szemem...
Bárcsak érezném, hogy itt vagy velem, és tudhatnám, eljött értem a mindig várt, az életen át tartó, igaz szerelem..."

 

/Koszpek Ferenc /

 

sziv__.jpg

 

 

 

S enyém lehetett a tiszta, igaz öröm: az én kezemet fogják! Enyém egy hang, mely mindig itt van velem, s szól hozzám akkor is, ha a saját hangom bármiért elhalkult egy pillanatra... Előttünk egy út, amin örömmel vágunk neki minden ajtónak, akadálynak, nehézségnek... előttünk egy út, amin vállunkat megvetve mindenféle szélnek, járni óhajtunk. Haladunk előre.

Ki merem nyitni a szemem, mert amit látok: szebb, mint bármiféle nyári ábránd, bármiféle kósza álom...

Akkor is érzem, hogy itt van velem, amikor hosszú utak kanyargós kilométerei választják el testemet az övétől...

 

Oh, igen... talán jó volna tudni, hogy egy életen át tart... de ha tudnám, nem okozna meglepetést semmi... mert tudnám minden részletét, vagy a vázlatát... és akkor mi lepne meg? Mi okozhatna intenzív élményt?

Istenem! Hallod!?

Tökéletesen jól van ez így!

Köszönöm!

Azt add meg nekünk, amit meg akarsz adni!

Úgy, ahogy meg kell kapjuk!

:)

 

/halkan imádkozom, kezem összekulcsolva, Feléd:

Add Uram, hogy kiélvezhessük minden percét!

Erősítsd meg egymásra talált, reszkető kezünk!

Simítsd el remegését, kapaszkodni akarását;

s szelíd egymásba fonódást áld meg!

Segíts, hogy ha mindhárman úgy akarjuk, sokáig foghassuk egymás kezét!

Amen/