Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Boldog örvény

2011.08.14

 

by_kreestal.jpg

 

 

Boldog örvény  

 

 

 

Valamikor már öleltük, szerettük, óvtuk, féltettük, boldoggá tettük egymást!
Döntésünk, és az isteni akarat újra kettészakított minket! Az igazán egyet…
Kiűzetve a paradicsomból új utakra indultunk, új tapasztalatokat szerezni… fejlődni… újra keresni egymást, szüntelen!
Sírva, bömbölve születtem meg kapaszkodó kisgyereknek, és üvöltöttem minden alkalommal: Szeressetek!
S bárhogy szerettek, sosem volt jó, sosem volt igazán elég!
Hiányérzet ült lelkem mélyén… nem is tudtam volna megmondani, miféle hiányérzet ez…
Szívem csupa várakozássá lett…
A remény mindig sodort utamon előre! Néha meglepően nagyot lökött rajtam.
Ha tudnád, hány megkopott fényű szempárba tekintve hittem őszintén: megtaláltalak!
Hamar elillantak ezek az aprócska, csalfa villanások…
Koldussá téve a fáradó vándort…
Nem tudom miért, ne is kérdezd, de hitem valahogy mégis megmaradt…
Fejem már a porban kémlelt… lábam bogarakat rugdosott… már nem tudtam volna megmondani, mikor láttam valóban a Napot, de lábam mégis lépett tovább…
Fejem is felemelkedett, újra és újra.
Hittem!
Hittem, hogy kell létezned –néha már ebben a puszta, egyszerű tényben is igyekezett megingatni az ÉLET, és útitársaim-, hittem, hogy kell találkoznunk még!
Sokszor ölelt szeretőn két karom úgy, hogy szentül hittem: Téged ölel végre!
Hol vagy mégis?
Ide még nem értél…
Úton vagy felém… régen így érzem…
De még nem találtál rám!
Honnan jössz?
Milyen leszel?
Mi lesz hozzám az első mondatod?
Nem tudom…
De azt tudom, egy pillantásod elég lesz!
Elárul mindent szemed fénylő bogara!
Talán ezerszer csalom még meg magam…
De lesz egy igaz pillanat, amikor végre teljes bizonyossággal felismerlek…
TÉGED!!!
S szívem megnyugszik, két karom úgy ölel, mint friss anya nagyon várt első gyermekét…
Mi a múltad? Mit cipelsz? Nem fog számítani!
Nálam minden terhed leteszed majd, örökre elengedve azt…
Nem számít más, csak a megérkezés, az egymásra találás…
Nem számít a tegnap, csak hogy végre itt vagy!
S hogy velem maradj!
S nem számít, nekem milyen hosszú az út, mivel terhelt, mennyire nehéz…
Megéri minden ár majd azt a boldogságot!
Két, egymásba nyíló, együtt kapaszkodó futó rózsa leszünk…
Kik egymásnak nyílnak, egymásért szépek, egymásért borulnak színtiszta bársonyba, együtt fordulnak a fénybe…
Felismerlek majd, jól tudom…
Felismersz majd, jól tudod…
Fölösleges lesz minden kérdés, minden szó…
Érintésed kutat, s odasimuló testemben kap minden kérdésére választ!

Örvény lesz…
Örvény, mely elragad,
Örvény, mely magával sodor…
Minek meg kell add magad…
Hisz nem földi törvény,
Égi uralja azt!

Örvény, mely kavarog…
Ível…
Fölfelé…
Boldogság-
örvény az!
Hatalmas erejű, elsodró, mindent félre söprő, mindent jelentéktelenné tevő:
felfelé ívelő, a világot megrengető nagy vihar!
S mi nevetve, kacagva, boldogan hagyjuk majd magunk,
Sodorjon csak, vigyen az ív, kezünk stabilan fogja már a másikat!
Megvagy, megvagyok. El nem engedlek, el nem engedsz, segítőink lesznek az igaz szerelmet óvó angyalok!
Minden kérdésünkre felelet a másik érintése, a szemében fellobbanó tűz…
Minden kérdést jelentéktelenné tesz a tudat: megvagyunk! Itt vagyunk!
Jeleket hoz egy ideje a vánszorogva múló végtelen idő…
Jeleket, melyek egyre biztosabban súgják meg nekem jöttödet!
Bőrömre hulló, simogató falevél susogja el ősszel éhesen érkező érintésedet…
Az érintetlen első téli hó a szerelmünk tisztaságának őszinte hírnöke…
A tavasz rügyet bontó reménysége súgja
boldog napfényben bőszen megfürödve: jössz!!!
A nyár alany kalásza pipacsfényben tündökölve, ringva: lépteid visszhangját veri hangosan…
Érkezel. Jól tudom. Mennyit kell várnom még…? Nem érdekel!
Érted élek, s nélküled, meg nem halok én…!!!
Gyere hát, ölelj!
Gyere, add vissza szerelmesed legfontosabb hitét!
Gyere, legyünk újra boldogan egyetlen egyek, egymásba fonódva!
Míg a végtelen erre nekünk lehetőséget teremt!
Gyere, ölelj magadhoz, mint futórepkény az elhagyott kastély omladozni készülő falát!
Legyél az íz a számban, a hang a fülemben, a bársonya érinteni akaró ujjaimnak!
Legyél újra, végleg a mindenem! A tökéletesen illeszkedő másik felem…
A mindig pontos, mindig második szavam… vagy az első! Nem bánom, az is lehetsz!
Várlak. Ennyi teljesen bizonyos. Jönni fogsz –tudjuk jól… míg meg nem érkezel a horizonton fátyolos két szemem, kutató tekintetem, ünneplőbe vont szívem!
Várlak!
Meddig?
Míg meg nem érkezel…
Szeretlek!
Szeress!

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.