Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

A pofátlanságnak már nincs határa?

2016.11.02

 

          Az a történet, melyet most szeretnék leírni az örökkévalóságnak egészen mai, mellé pedig történetesen teljes mértékben velem esett (esik) meg, saját bőrömön érzem, így hitelesen tudom elmesélni.

          Ott kezdődött, hogy elváltam. Majd néhány, tiszavirág életű „keresem a helyem a világban” próbálkozás után, más lehetőség nem lévén, a szüleim házában kötöttem ki az egyedül nevelt lányommal. Szerencsére túl sokáig nem kellett várnunk arra, hogy ezt a házat újra elhagyhassuk, ám az a saját ingatlan, amit meg tudtam venni, kicsike volt; a sok év alatt összegyűjtött holmink pedig sok. Így esett meg, hogy időlegesnek gondolva, kisbútorokat, háztartási eszközöket, könyveket, ruhákat, lakástextileket, lánykám játékait, könyveit a szüleim házában hagytunk –míg helyet nem teremtünk neki valahogyan. Biztonságban éreztük a holmijainkat.

Az idő gyorsan pörgött, és gyorsan hozta életünkbe a változást.

Kismama lettem újra, majd a 22. terhességi héten elcsúsztam a jeges úttesten, és a jobb lábam boka részét külső-belső bokatöréssel eltörtem. Még aznap 4 órás műtétem volt miatta. Röviddel ezután gipszben, járókerettel, már látszódó pocakkal álltam újra anyakönyvvezető elé, szűk körben.

Hetente többször jártam orvosnál, védőnőnél, hol a lábam, hol a babavárás kapcsán. Közben a kis házunk rendbetétele folyt, hogy a hátsó, jókora, de romos állapotú szobából is használható, szép, új lakrész váljon.

Valamikor abban az időszakban, mikor gipsszel és nagy pocakkal feküdtem otthon, valaki úgy gondolta, nyugodtan belém rúghat még egy jó nagyot, úgysincs elég bajom, bizonyára; és a szüleim házában lévő dolgainkat ellopta.

Amikor már bottal jártam, gipsz nélkül, a sok éven át megőrzött babaholmikért  elmentünk férjemmel a szüleim házába. A baba ruhák és kellékek zömmel elő is kerültek, ám ekkor szembesültem azzal, hogy gyakorlatilag minden másra keresztet vethetek! Azonnal rendőrt hívtam. A helyszínelés, jegyzőkönyv felvétel meg is történt. A kiérkező rendőr páros még hetekig mindent meg is tett, hogy kiderítsen bármit a lopás körülményeiről, a tárgyak fellelhetőségi helyéről.
Magamtól eszembe sem jutott volna, hogy szűk családi körben keressem a tolvajt!

Alig négy hét múlva a rendőrök tájékoztattak arról, hogy a nyomozást le kell zárják, mert idegenkezűségre utaló nyom nincs!
Ők vezettek rá a következőkre:

  • nincs feltört zár, de a lopás kapcsán pontos időpont sem
  • az ellopott dolgok mennyisége alapján fel kell tételezni, hogy nem egyszerre tűntek el a házból; "rájárás„ volt az otthagyott cuccainkra, és szépen elkoptatták őket
  • egyik szomszédnak, utcabelinek sem tűnt fel semmi, meglepődve fogadták a rendőröket; így nagy a valószínűsége annak, hogy idegen nem járt a házban
  • egyik szomszéd sem veszi különösnek, ha a családhoz tartozó személyek közül kezd el valaki jövés-menéssel autóba pakolni akár az udvaron, akár a ház előtt álló autóba
  • egy idegen ember hagy magának ösztönösen menekülési útvonalat, tart attól, hogy meglepik. A mi tárgyaink a ház 2 külön pontján voltak, mindkét pontja a háznak a bejárattól legtávolabb eső pont /az egyik a ház földszintjén, a másik a ház tetőterében/
  • idegen tolvaj nem tud kiválogatni semmit, és nem hagy ott olyasmit, ami értékesnek tűnik! Itt kell megemlíteni, hogy a szüleimnek igen sok „értéke”, mint tv, mikró, porcelánok, műszaki cikkek… stb, hiánytalanul megmaradtak. A házban az öcsémnek számítógépek, monitor, egyéb tárgyak úgy ott maradtak, sértetlenül, megmozdítás nélkül, hogy azok egy szobában voltak letéve a mi dobozainkkal, bútorainkkal.

Tehát a két rendőr vezetett rá, hogy bizony erősen szűk a kör, és a saját családom lopott meg!


Valaki elmondhatná nekik, hogy fel is fogják, egy gyereket nem illik meglopni!

Valaki elmondhatná nekik, hogy fel is fogják, egy közeli családtagot nem illik meglopni!

A lányom is siratta sokáig, ami kisgyermekkori tárgyaiból oda lett. Ugyanis alig volt 3 éves, amikor az apja a nővére és én készítettünk neki egy játék tartó ládát. A láda anyagát az apja szerezte be, jókora tábla rétegelt lemez. A méreteket az apja találta ki, a gyerekszoba adott helyére készítettük. A nagy lemezből az apja vágta ki a bútor darabjait, majd állította össze, és a sárga alapszínt kompresszorral ő fújta rá. Első száradás után a lánykám nővére és én maradék festékek felhasználásával, kézzel, egyedileg festettünk rá dekorációt.

A sok ellopott holmi között ez az egy volt igazán egyedi darab, volt is róla fényképünk, amit a rendőrség rendelkezésére is bocsájtottunk, sajnos mind hiába! Az interneten is kerestük e bútordarabot, eredménye nem lett.
A láda természetesen tele volt játékkal, amiknek szintúgy nyoma veszett.

Itt említeném meg, hogy a legtöbb eltulajdonított dolognak nem a használt ára,értéke jelentős, hanem megfizethetetlen eszmei értéke volt; hiszen ajándékba kapott, sok éve őrzött emlékekről van szó!

 

Évek teltek már el. A titok még mindig titok, holott az elkövető ott sunnyog egy maréknyi családtagom között.

Próbáltunk túllépni a történeten, titokban éltetve a reményt magunkban, hogy egyszer minden kiderül! Alapozva mindezt a reményt arra, hogy nincs az a titok, ami egy emberöltőn keresztül titok marad!

 

A család azonban erősen próbára teszi az én, és a lányom türelmét és tűrőképességét, újra és újra! Ugyanis bár egyik sem állt elénk azzal, hogy sajnálja a történteket, és rosszul érzi magát miatta, úgy tesznek, mintha mi sem történt volna, ráadásul tőlünk is azt várják, hogy úgy tegyünk, mintha minden tökéletesen rendben lenne!


Kaptunk egy meghívást a részükről, családi, közös ünneplésre, egy asztalhoz ülésre, úgy, hogy az asztal körül csak a lehetséges tolvajaink és mi ültünk volna! Nekem ez erősen sok volt, így egyszerűen nemet mondtunk a meghívásra. Majd követte ezt egy újabb meghívás. Az ünneplésre okot szolgáló esemény más volt, de a körülmények, a lényeg ugyanaz: tolvajunkkal kellett volna egy asztalhoz ülni, és úgy bájcsevegni el, mintha mindig minden rendben lett volna, és lenne most is. Ez már sok volt. Közöltem hát a húgommal, hogy túl sokat vár tőlem, tőlünk! Majd elmentem a nagymamámhoz, és neki is elmondtam, hogy legközelebb a meghívást is zokon fogom venni, mert mégis hogy képzelik!? Hogy átérezze, próbáltam egy példán keresztül is átgondoltatni vele, neki ugyanez hogyan esne!? Úgy tűnt, megértette.


Tegnap, mindenszentek. Kisfiammal kisétáltunk a temetőbe, és húgomék, akik a lopás óta igyekeztek mindig meglátogatni minket, ha haza jöttek (külföldön élnek), bejelentkeztek, hogy itthon vannak, és beugranának hozzánk.

Gyanútlanul vártam őket. Csengetnek, kimegyek kaput nyitni, és ekkor ért az első döbbenet: az egész család a kapuban, 8 ember, az a 8 ember, aki közül legalább 1 igazán bűnös!
Eszembe is jutott, húgomnak is, nagymamámnak is dühömben fejéhez vágtam már, hogy az is bűnös, aki a tolvajt rejtegeti! Ez sem számított!?


Beengedtem őket, leültek az asztalomhoz, szemrebbenés nélkül hagyták, hogy vendégül lássam e társaságot!

Teszem hozzá, templomba járó emberek!

Estére tornyosult fel bennem, hogy ebből igazán elég! A pofátlanságnak már nincs határa? Simán van képe belépni vendégként a portámra, a házamba, leülni az asztalomhoz annak, aki aljas módon, galádul meglopott? Annak, aki a gyerekemet meglopta!?

Nem tudom, ki hogyan élné meg a helyzetet…

Nem tudom, kit viselne meg még így, ahogy engem…

Sokszor jut eszembe, hogy valószínűleg két lehetséges mód van: vagy a világ nem normális, vagy én magam!
Nem tudom, melyik az igaz…

Azt viszont tudom, hogy nekem ebből elég!

Köszönöm, de tolvajnak, és cinkosainak akkor sincs többé nyitva se a kapum, se a figyelmem, ha közeli családtag!

     Míg az asztalomnál ültek, a konyhámban, húgom megkérdezte, jövő évben akkor lesz-e összeülés, egy előre látható, nagyobb családi esemény kapcsán. Csak annyit mondtam, hogy nem tudom. Mostanra tudom: lesz, ám nélkülük!

 

 

lada.jpg

 

Jelen fénykép véletlenül sem illusztráció! Az az egyedi kis játéktartó láda szerepel rajta, amit évek óta hiába keresünk, pedig várjuk vissza!

 

 

 

 

Kiegészítő hozzászólásom (túl hosszú szöveg, így hozzászólásként nem fogata el, több darabba kellett volna tagolnom, így ide, a végére illesztem):

Sokan olvasták már el jelen írásomat.

Tegnap este láttam, hogy 2 hozzászólás is született –amit feltételezem, szintén sokan olvashattak, és gondolom, akadhat olyan, aki vissza-vissza néz ide, ugyanis kíváncsi arra, mit reagálok, avagy mi történik a 2 hozzászólással.

Ha méltatlan hangnemben vádaskodnak is, ha emberi mivoltukból kifordulva írnak is ide, nem bújok el a feltett kérdések, a hozzám vágott vádak, jelzők elől.

Ám nem a 2 hozzászólónak, sokkal inkább olvasóimnak tartozom –úgy érzem.
A 2 hozzászólást töröltem. Ugyanis indulatokat szítva, egy igen alacsony emberi szinten, méltatlan hangnemet megütve vádol az egyik, a másik pedig szintúgy csak a helyet foglalta a poszt alatt.

Szeretném felhívni tehát az olvasók figyelmét a következőkre:

Ha valaki átgondolja, az írásom valós történet, és nem alaptalan. Bennem szomorúságot, értetlenséget, csalódottságot, meglepettséget váltott ki, és ez azóta is megvan.

Felnőttebb vagyok annál, minthogy konkrét bizonyítékok nélkül, alaptalanul vádoljak meg bárkit!
Igen, érezhetően benne van, hogy szűk az a kör, akik között bújik az elkövető!

A házban az apánk életvitelszerűen élt, és él ma is.

A házhoz volt kulcsa anyánknak (aki szépen, csendben kiköltözött sok évvel ezelőtt, és bár tulajdonosa részben az ingatlannak, oda sok éve a lábát be sem tette már; igaz, lakcímkártyájában folyamatosan a mai napig az a lakcím szerepel!).

Volt a házhoz kulcsa a két testvéremnek, és nekem is.

Testvéreim szabadon jöttek-mentek a házban.

Több pontból vérzik a történet, több pontból ködös: a lopás tényének kiderülése pillanatában azt a taktikát vette fel minden érintett, hogy magát azzal próbálta kimenteni, jó színben feltüntetni, hogy azonnal nyomatékosan keresett valaki mást, akire mutogathat!
Érdekes módon, „mosom kezeim” alapon mindenki teljesen ártatlan az ügyben, mint a ma született bárány, és kikéri magának a legkisebb gyanú árnyékát is! Márpedig egyrészt a holmink nem vált köddé, másrészt hagy ne felejtsük már el, hogy míg én hónapokig szó szerint járásképtelenség okán nem tudtam a házba eljutni sem, addig ők szabadon jöttek-mentek ott, továbbra is. Minimum annyi kis vaj akad mindegyik füle mögött, hogy nem vette észre, hogy onnan, ahol ő is jár, ahol holmijait ő is tárolja, fogynak a dobozok? Nem tűnt fel, hogy szabadabb, üresebb a tér? Nem tűnt fel, hogy a láda eltűnt? Teszek ide +1 tényt. A kislányom ládájának igen rossz volt a fogása, nem azért készült, hogy hónunk alá kapva könnyedén vihető bútordarab legyen. Az emeleti szobában volt, ahová két ember vitte fel. Egyszercsak eltűnt onnan, helyén letett valaki 1 paplanhuzatot, abba öntve bele azokat a játékokat, amit elvitelre érdemtelennek tartott! Szintén érdekes részlet, hogy a lakásban rend volt téve, nem különösen, de olyannyira, mint az ott megszokott volt.

Idegen tolvaj nem csukja vissza a fiókokat, szekrényajtókat, nem keres az otthagyni kívánt kacatnak ágyneműhuzatot, hogy abba öntse, és nem söpröget fel!

Volt olyan doboz, amit kinyitva azt látták, könyvekkel van tele. Közepén volt 1 zenélő ékszerdobozom, amit réges-rég ajándékba kaptam. A dobozból az ékszerdobozt kiemelték, majd a dobozt úgy zárták vissza, ahogy előtte lezárva volt.

Nem tudok konkrét tolvajt megnevezni.

Érezni azt érzem, első másodperctől, hogy mindenki, aki az ügyben érintett lehet, valamit rejteget –ha mást nem, információt!

Ami azonban leginkább zavart, és zavar; és ez nyomta ki nálam a biztosítékot: együttesen azt erőltetik, hogy tegyek úgy, éljek úgy, viszonyuljak úgy, mintha mi sem történt volna!
Mivel egyértelműen ártatlannak sem kiáltható ki senki, és mivel egyfolytában oda görgetik a történetet, hogy még én vagyok az ilyen-olyan, mert nem lépek túl ezen, megfogalmaztam, és ki is mondtam, tartom is magam hozzá: ELÉG VOLT!

Szeretném, ha nem erőltetnék rám azt a hozzáállást, ami ebben a családban picike gyerekkoromtól fogva uralkodó volt (és mindig gyűlöltem!): „bármi történt tegnap, bár meg se beszéljük, meg sem oldjuk, tegyünk és éljünk úgy, mintha mindig minden tökéletesen rendben volna” (azaz, amiről nem beszélünk, az nem is probléma, hiszen nincs is!)

Mindig úgy csináltak, mintha tökéletes rend, tökéletes szeretet, tökéletes élet venne körül minket. Miközben pokol volt a gyermekkorom, és felnőttként is ilyen élményekkel tarkították az életem, hogy megloptak minket, a lányommal.

Köszönöm, tisztán, helyére téve, felvállalva a dolgokat óhajtok élni!
Nem vagyok hajlandó alaptalan sárdobálásra –nem süllyedek le arra a szintre, amit például családom egyes tagjai mutatnak folyamatosan! Viszont nem vagyok hajlandó eljátszani, hogy szeretjük egymást, és minden rendben van –ha ez nincs így!
Ami csak ártó, fájdalmas, lehúzó, méltatlan az életemben, azt köszönöm, távol tartom magamtól, és családomtól! Ami idejét múlt, lehúzó, kacattá vált az életemben, azt eltávolítom magamtól. Akkor is ha tárgy, akkor is, ha személy, akkor is, ha közeli rokon!

Órákig, és sok-sok oldalon keresztül tudnék még mesélni, erről a családról, a közöttünk elszenvedett eseményeimről, örömteli ugyanis alig volt… az az igazság, arra sem érdemes egyik történés, egyik személy sem, hogy szóba hozzam… Ha valaki mégis kíváncsi még, volnának kérdései, állok elébe! Kérdezzen, jelezzen nyugodtan! Akár itt, akár privátban –igyekszem válaszolni!

A történet megírása, és elindítása széles körben arra jó volt már, hogy felbolydult a család. Legalább újra foglalkoznak azzal, amit eleve letagadni, eldugni szerettek volna!
S remélem, jó lesz arra, hogy egyszercsak segítségével a jóságos Isten lerántja a leplet végre a titokról!

Köszönöm, ha eddig eljutottál, és végig olvastad!