Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Boldogság!? Jajj, csak azt ne! I.

2016.01.17

 

 

manhattan-arboretum.jpg

        

       Amikor a lélek emberi testet öltött, legelső alkalommal, máris a boldogság keresése, és elérése lett a fő célja. Ez vezetett a kiűzetéshez a Paradicsomból.

         A ma embere is a maximális testi-lelki gyönyör hibátlan halmazát vágyja elérni.

Mi is a boldogság?

Most ébresztett rá néhány kézközelben zajló történet arra, hogy a furcsa szájíz a többségnél itt csúszik be. A veszélyt jelentő, észrevétlen banánhéj az, hogy elfelejtjük a kérdést feltenni, és meghallgatni a választ:

Neked mi jelenti a boldogságot?

Mára kialakult egy kimondatlanul is elfogadott eszménykép a boldogságról. E szerint az életnek megvan az előírt menete, és akkor lesz örömtől tartósan átitatott, gondtalanul pehelykönnyű bárki, ha ezen a szamárlétrán szépen mászik. Mosolyogva, csendben.

Tanulás, játék átszőtte gyermekkor, sok kacajjal.

Egy életre kiható zűröket mellőző, lázadozó tinédzserkor.

Diploma a kézbe, egy jó állás (ami a fizetés mértékétől jó; vagy mert valamiért a nagy többség annak gondolja).

Házasságkötés, 1-2 (egyre inkább 3) gyerek.

Ház, autó, nyaralások.

S ha ide értünk, törvényszerűen boldognak kell lenni! Ugyanis mindenki más, aki ezt kívülről nézi, ezt így nevezi!

S mi van, ha valakinek ez mégsem az elérendő álom!?

Az első történetet, mely e kérdéskört elhozta számomra, szeretném most lejegyezni.

 

Polli az életben jól halad. Két diploma után jól fizető állás, amit ráadásul még tényleg szeret is. Mosolyogva jár a munkahelyére. Pár év alatt lett saját háza, megalapozottnak tűnt az élete.

A tökéletes boldogsághoz már csak a pár, egy valódi társ hiányzik mellőle.

Régen nem találkoztunk. Elsodort minket más utakra az élet. Sok év után botlottunk újra egymásba. Mikor meglátta a gyermekeim, kipattant belőle a természetes irigység.

- Tudod –mondta- már csak ez hiányozna nekem is!

 

Több alkalommal, órákat beszélgettünk át. A párkapcsolatokban nagyon mellé fogott. Úgy tűnt, azért még erősen bizakodik. Egyértelműen ki is mondta, ha tudok valakit, aki esélyes lehet… 

 

- Jó, hogy ezt felhoztad! –kezdtem bele- Ugyanis középen állok. Van néhány férfi az ismeretségi körömben, aki arra panaszkodik, letűnt korok elveszett kincse nincs olyan elérhetetlen, mint egy rendes, normális nő; s lám, most jössz Te, aki pedig csak egy normális, szeretni képes férfit keresel!

 

Újabb, végtelennek tűnő órák teltek azzal, hogy a számomra érthetetlenül egyedül tengődő, teljesen partiképes férfi ismerősök történetét meséltem el, nagy vonalakban.

Amikor aztán a tettek mezejének szélére álltunk, és az első randevúra kellett volna igent mondania Polli eltűnt. Nem ért rá többé felvenni nekem a telefont, nem ért rá többé visszahívni…

 

Polli környezete erősen sajnálkozik azon, hogy szegénykének nincs szerencséje! Ad magára, jó állása van, egzisztenciája, akar is, mégsem jön össze neki egy jó kis kapcsolat!

S bizony, itt kell megállni kicsit!

„Akar is!”

A csavar ez!  

Polli meghagy mindenkit abban a hitben, hogy számára is az volna természetes, az volna a boldogság, ha most már egy férfi, majd néhány (de legalább egy) gyermek érkezne az életébe!
Hazugságokba, őszintétlenségekbe keveredik, hiszen tesz, mond, utal olyan dolgokra, hogy ő mindent megtesz ennek az ösvénynek a következő mérföldkövéért!

Miközben… miközben a valóság az, hogy Polli köszöni szépen, másként gondolja a boldogságot!

Igen, néha, nagyon néha hiányzik valaki, aki átöleli, megcirógatja, és ágyba hozza a reggeli kávét… ám addig hiányzik csak, és csak annyira, míg aztán a vasárnapi ebéd után össze nem csomagolja magát szépen, és haza nem megy tőle –a saját életébe!

Polli megszokta az egyedül élés minden mozzanatát. Érzi, napi szinten átéli előnyeit.

 

hold3_-1-.jpg

 

Lát gyerekeket, egészen közelről, több korosztályból –néha hiányzik, talán, hogy neki szóljon úgy valaki, szeretettel, egy maszatos ölelés közben: „anya!”; ám mégsem hiányzik annyira, hogy még akkor is így érezzen, amikor egy rokon gyereket hisztizni lát!

 

Mindenki Polli környezetében azt gondolja, hogy tudja, mi hiányzik neki! Sokan hiszik azt, boldogtalan. S ha sajnálni kezdik, bizony jólesően hagyja, sajnálgassák csak; miközben arra gondol: „lehet, hogy te és te és te mind azt hiszitek akkor leszek boldog, ha eljutok abba, amibe nektek sem sikerült; de én azért mormolok sokszor imát, hogy Istenem, csak ettől ments meg engem! Boldogság!? Jajj, csak azt ne! Ne úgy, ahogy mások akarják! Kérlek!”

 

         Polli mámoros életről alkotott, a szokásostól eltérő vágyképével nem volna semmi problémám. Ám, mivel önmagának is sokat hazudik, a világnak pedig még többet, azzal, hogy kiállni a saját elképzelései mellett nem mer; hogy nem vállalja fel, hogy bizony, neki más a boldogság, mint ami másnak, én szépen útjára engedtem!

Éljen örömben, úgy, ahogy neki létező a boldogság! 

        

 

 

 

„…mert persze mindent úgy csinálsz
ahogyan elvárják, ahogyan kell, ahogyan muszáj...”

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.