Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Egy búcsúlevél utóélete

2013.04.16

 

alkony.jpg

 

Drága Zolim!

 

        A búcsúlevél már régen megszületett. Általában búcsúlevelet már nem követ újabb levél… Mégis, felbukkantál bennem, régről-mélyről, elevenen, lüktetőn, és úgy érzem, muszáj leírnom a gondolataimat, eljuttatnom Hozzád; remélve, hogy megbocsátod majd felbukkanásomat!

        Tudod, magunk körül ezernyi példa van, mindenre. A régi szerelmek emlékei mindenki szerint megkopnak, feledésbe hullnak, és beszélni sem érdemes róluk… első ránézésre mindenki úgy tesz, mintha nem is lettek volna… A látszat –ebben is- csal. Hiszen Maris néni, aki Pista bácsival már az ötvenedik házassági évfordulóját ünnepli, és mindenkinek, minden lehetséges alkalommal elmondja, hogy bizony, csuda szép életük van, és az is volt mindig; néha, mikor az este félhomálya már szendergésre hív, vagy amikor csak megtalálja a természet csendje a kerti padon… eszébe jut. Eszébe bizony, az a régi, daliás legény. Akivel az első bálon, élete első igazi táncát lejthette. Látja a szemét, érzi az illatát… s bár ahogy jött, oly hirtelen tűnt el, s nem is volt több, csupán egy lélekkel átélt tiszta pillanat, belé ívódott… s néha jól esik, mikor senki sem tudja, senki sem látja, előhívni az emlékét. Oh, nem szereti Ő ettől kevésbé Pista bácsit! Dehogy! Sőt, talán nagyobb is lesz a melegség, élete társa iránt benne… s bizony, hiába tagadja az ember, ez mindannyiunk életében ott van! Mindenkinek van emlékeiben, szívében egy árnyék, egy régmúlt, elfutott másik… akit elő tud hívni, egy pillanat alatt… Akinek emlékébe beleremeg a szájszél, nagyot dobban, majd szaporán ver a szív… és újra élénk, újra fiatal az álmodozó.

 

Ágyhoz kötötten telnek napjaim. Mit tehetnék egyebet, a könyvek társasága mellett a televíziót kapcsolgatom. A műsor elég szokványos, egysíkú, ritkán találni benne bármit, de azért próbálkozol. Így jutottam el, több csatorna után egy film részletéhez… ahhoz a jelenthez, amelyben a kritikusok szerint az évszázad leggiccsesebb romantikus mondata hangzik el, számomra azonban…

A jelenet így zajlik, a mondat így szól:

Egy színésznő belép egy kis könyvesboltba. Letesz egy nagyméretű csomagot, a falhoz támasztva, elő lép a bolt tulajdonosa, egy jóképű srác; csodálkozva, de félszeg örömmel üdvözli a nőt. S a nő így szól:

 

„Nem vagyok más, csak egy egyszerű lány, aki itt áll egy fiú előtt, és arra kéri, hogy szeresse!”

 

Emlékszel? S bennem, mint Maris néniben, ezredmásodpercek alatt szakadnak fel az emlékek… furcsa, mert bár a közhiedelem úgy tartja, hogy idővel megkopik minden; mégis élénken, mintha tényleg pár perce történt volna, jön elő belőlem az őszi erdőben egy séta… egy megállás egy fatörzsnél… érintések, fények… a köd puha takarása…egy egykor volt ősz napjainak ezernyi, meleg, színes csodája.

 

Igen, elágazáshoz érkeztünk. Megtorpantunk előtte. Érezhetően más utakon akartunk indulni tovább. Tétovaságunk pillanatai után én megindultam az egyik úton. Elbúcsúztam, ejtettem pár könnyet, s bár volt a szívemben szomorúság, csalódottság, és sok egyéb; mégis elindultam, mert új remények, vágyak hívtak tovább. Visszanézni?

 

 

 

Igen, éreztem, vissza is szaladhatnék. Vissza-vissza is tekinthetnék, a kapcsolatot, ha lazábban is, de tarthatnám… Talán kereshettem volna még reményeket, küzdhettem volna… Ám nem éreztem, hogy marasztalnál… Nem éreztem, hogy volna még igazán miért.

 

Egyszerűen nem voltam rá képes, bocsásd ezt meg Nekem! Miért? A válasz egyszerű!

Ha hagyom, hogy fájdalmasan lüktessen bennem a se veled-se nélküled, azzal magamnak is, Neked is ártok, és a ránk váró lehetőségeknek is! Másra kellett figyelnem, hogy fogadni tudjam, az elkövetkezőt! El kellett fogadnom, és fogadtatnom, hogy közös utunk végéhez ért…

 

Másrészt tudod, nehéz talán megfogalmazni, de mindenkivel történt már ilyen, átélted már Te is: ha tudtam volna Rólad, mindenképpen fájdalmat szült volna… bennem. Hiszen ha arról kaptam volna hírt, hogy boldogtalan vagy –fájt volna, hiszen megérdemled a boldogságot! Magam is boldoggá akartalak tenni, s lám, nem sikerült…

Ha arról kaptam volna hírt, jeleket, hogy máris megtaláltad a boldogságot –bele facsarodott volna a szívem, hogy mindez velem nem sikerült… hogy nem Velem sikerült!

Beláthatod, mindenkinek úgy volt jobb, ha hagyom nőni a távolságot…

Napról napra, lépésről lépésre.

Persze, sosem tudni, a sors könyvében mi van megírva!

Bármi legyen is, azóta sok minden történt… Mára én egy egészen új élet küszöbén botladozom. Megtaláltam az otthonom, a nyugalmam, bár az ide vezető út sok buktatóval, és sok ilyen-olyan személlyel, történéssel volt kikövezve.

Bármi történt, bárhogy történt, látod, részem maradtál! Bennem élsz. Senki el nem vehet tőlem! Azok a pillanatok, melyet együtt, csodaként éltünk meg –örökre belénk ívódtak.

Lehet, hogy már soha többé nem leszel ugyanaz az ember, ki akkor voltál.

Lehet, hogy már sohasem leszek az, aki akkor voltam. Sokat változtunk.

Ám amit együtt éltünk meg, rácsodálkozva egymásra, és a világra –az vérünkké vált. Bennünk lüktet.

Talán már giccses idézet ez is:

„Az életet nem a lélegzetek száma határozza meg, hanem azok a pillanatok, amikor eláll a lélegzeted.”

Tudod, én hálás vagyok, a sorsnak, Neked, hogy részese lehettem lélegzetelállító pillanatoknak, igaz rácsodálkozásoknak… ezek a másodpercnyi villanások, pár év távlatából azt mondhatom, nem kopnak meg bennünk! Mintha vissza tudnánk repülni az időben, letéve az azóta magunkra szedett úti pakkot, újra úgy tud lüktetni bennünk, mint akkor…

 

 

 

 

Igen, sokszor, főként ha életében sok a kérdés, a kétely, előjön az emberből, a „mi lett volna ha”… S megtörténik, sokszor, hogy elkezdünk játszani a gondolattal: „mi lenne, ha”… és próbálunk utat, módot találni a múltba…

Nem csak emlékezni, rácsodálkozni, megörülni a rég elmúltnak, de megkeresni az elejtett gyöngysor végét, és újabb élményeket, újabb gyöngyöket fűzni rá… A sorsot megerőszakolni nem lehet. Az ilyen múltból előásásoknak sokszor van keserű mellékíze… érti az ember, és talán akarja a másik fél is… mégis… ott lebeg, hogy véletlen nincs; és bárhogy magyarázzuk, egyszer elfordultunk már egymástól…Ami egykor tiszta volt, a sárban kötött ki, sokáig ott pihent, és kevés bármennyi a tiszta patakvízből, hogy eltörölje az emlékét az elhagyatottságnak…

 

 

Ha igazán szerettél, elengedni hogy tudtál?

Ha igazán szerettelek, elmenni hogy lehetett?

 

Beismerni nehéz… önmagam részét ebben főleg. Kettősség ez! Hiszen tudom, hogy igazán szerettelek! Tudom azt is, a vadrózsa tövisei sebeztek meg, és a sebek, bár aprók voltak, fájtak… a vadrózsát azóta is imádom. Vadrózsaként kapaszkodni pedig nem tudtam, nem akartam. Egyrészt mert az nem én vagyok… másrészt mert az általam okozott mikro-sebek nekem, az én szívemnek jobban fájtak, mint Neked, akinek okoztam azokat; akkor is, ha nem szándékosan, nem tudatos, direkt bántó szándékkal tettem…

 

Ősz volt. Meleg, édes, csupa-csupa szín, bársonyosság… hangom, hangod csupa dallam, lágyság… a szél, a köd, a fák, az erdő mind barátunk, védelmezőnk lett… ha úgy tetszik, cinkosunk… Lépteink zaját elnyelte a vastag avar…

Van egy dal, ami azt hiszem, igazán a mi dalunk… Tükrözte az őszt, vagy az évszak lett hű a dalhoz –már nem tudom; de ezzel kezdődött minden.

 

 

 

Ahogyan az ősz távozott, a mi történetünk is leáldozott…

 

Érdekes, látod, a sors időzítése: tavasz van… a tavasz kezdete. S persze, ez is egy dalt juttat fülembe:

 

„Hosszú volt a tél - hosszú volt
Szívemben csend - álmodott
De olvad már a jég, hömpölyög a vén folyó
Megtisztul az ég, s napfény újra csillogó…

 

/…/

A jelen és a múlt, egymáshoz is úgy hajol
Mint tavasz és a tél, egy tiszta fényű hajnalon”

 

 

 

 

Sokat gondolkodtam rajta, hogy miért mondják, idővel feledésbe merül, megkopik minden!? Szerintem az idő kikristályosítja a dolgokat. Megtisztítja. Az értékeset, a szépet mindörökre megtartja –bennünk… a kevésbé szépet viszont porrá morzsolja, és a széllel messzire fújja…

Már nem tudom, bántottuk-e egymást, egy mozdulattal, egy szóval, egy tekintettel is!? Ha úgy volt, elfeledtem… a szépet viszont őrzöm szívemben. S van két film, néhány sor, néhány mondat, és egy évszak, minden szépével, örömével, mely akarva-akaratlanul Téged juttat eszembe, míg csak világ a világ…

Úgy vélem, semmi természetellenes nincs ebben, sőt! Bárki bármit mond, úgy érzem, az őszinteség az, ha kimondjuk: ez így természetes, így tiszta.

Ami egykor mély érzelem volt, valósan, azt megtagadni –önmagam megtagadása volna!

Ami egykor megtörtént –az a sors (és a személyes történetem) lapjaira bevésődött… letagadni? Hm… Ám az embernek el kell tudni fogadni, hogy időnként lejár az időnk. Ami dolgunk volt egymással, azt letudtuk… valószínűleg. Sokat formáltunk a másikon, és önmagunkon is. Szükségünk volt rá! S tegyük hozzá, öröm volt, jó volt, boldogság volt! Balgaság lenne jelentéktelenné kicsinyíteni! A változás szele azonban minket is megérintett. Tovább kellett mennünk –külön, más utakon. Miért történt így igazán? Talán sosem lesz teljesen elfogadható, és egyértelmű erre a válasz! Magyarázatokat pedig állandóan képes találni az ember –mindig olyanokat, amik éppen meg tudják nyugtatni kedélyeit.

El kellett, és igyekeztem is elfogadni, hogy tovább kell lépni!

Ma már képesnek érzem magam rá, hogy új alapokra helyezzem a jelent, és barátoddá váljak… de az egykori Zolim, és az új, Zoli barátom bennem is szinte külön vált, két egészen más személy volna… hát érted ezt?

 

        Őrizlek, és soha meg nem tagadlak, annak az egykor szépnek, melynek átéltem a Veled való létezés csodáját! De mára, mindez, már egy elmúlt emlék halmaz… tudom, Benned is ugyanez, ugyanígy zajlott le. Így van rendjén!

Kívánom, szívemből, hogy találd meg azt a boldogságot, melyet általam sajnos hiába kerestél! S ha így van, ha így lesz –én majd őszintén, tisztán Veled örülök!

Hidd el, csak a jót kívánom Neked! Hiszen ha másként is, ha már máshogyan is, ha szeretetté szelídülve is, de ma is szeretlek!

 

        Valaki egyszer végleg megfejthetné, miért kezd szomorú lenni az ember, ha néhai boldog emlékeit felidézi? Érthetetlen, mégis, én inkább úgy érzem, a szomorúság butaság volna, egy szép emlékezésnél, ezért egy dallal zárnám jelen levelem, ha megengeded; mellyel nem titkolt célom, hogy kicsi vidámságot, a tavasz reményeit csempésszem ide, a végére:

 

 

 

Szeretettel megölellek:

 

                                               Párizsi lány

 

 

 

 

falevel.jpg

 

emlekhely.jpg

 

 

u.i.: Megnéztem egy filmet, most láttam első alkalommal. A története most talán annyira nem is lényeges, az üzenete azonban igazán ide passzol:

Egy megrázó pillanat olyan változásokat indít el, amelyek hatását lehetetlen előre látni. Egyes részecskék összeütköznek, és így még közelebb kerülnek egymáshoz. Mások elsodródnak ismeretlen, izgalmas irányokba, és ott érnek földet, ahol a legkevésbé várnák. Szóval ezekben a pillanatokban éppen ez a legfontosabb. Nem tudjuk befolyásolni őket és a hatásukat, bármennyire is szeretnénk. Hagynunk kell, hogy a sodródó részecskék végre célba érjenek. És várnunk. A következő ütközésig.”

 

„Azt gondolom, a megrázó, villámcsapásszerű pillanatok, amelyek fenekestül felforgatják az életünket, azok mutatják meg végül, kik vagyunk valójában. /…/

A pillanatok, amelyeket valaha átéltünk, azokkal, akiket valaha ismertünk. Ezek összege vagyunk mi mindannyian, ezekből áll majd össze a történetünk. Ez lesz az emlékeink slágerlistája, amelyet újra és újra és újra lejátszunk magunkban.”

 

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

előzmény

(Lea, 2013.04.16 22:19)

Aki az előzményt is elolvasná, megteheti.
A menüben: levelek-> Búcsúlevél I.

Vagy erre a linkre kattintva:

http://www.lendvayera.hu/cikkek/levelek/bucsulevel-i..html