Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Első levél

2011.09.07

 

 

madaraslany.jpg

 

 

 

 

 

 

Minden reggelt a napfelkelte köszönt, ahogyan felbukkan narancsba vonva az ég alját, s átköszön az égbolton szemközt már bóbiskoló Holdnak…
S minden nap részünk lehetne e csodában…
Ahogyan feleszmélhetnénk Isten gyönyörű jelenségeire naponta százszor, ezerszer is…
S beszürkült életünkben, problémáinkra koncentrálva, elmegyünk minden mellett –ami szép.
Romantika, azt mondják egyesek… 
A szépség mindig ott van, körülöttünk… szinte csak a kezünket kellene kinyújtani –s máris érinthetnénk…s vannak persze a ritkább jelenségek… amikor eső után hirtelen ragyog fel a Nap, nem várva ki idejét, s felrajzolja az égi hidat fejünk fölé..
Oh, édes szivárvány, gyönyörű vagy!
Ember Hozzád foghatót aligha alkothat…
S gondolkodtam, mi kellhet ahhoz, hogy szemed nyitott legyen, s ne sétálj el minden mellett, amire rácsodálkoznod kellene!?
Lelked optimista rezdülései, a jóba vetett hite… szíved valódi mosolya!

Optimistának születtem, ezt mondták rám sokan… de mindig, mindenben a jót látni –még egy született optimista sem tud, hidd el Nekem!
Lelkem nekem is rezdül úgy, hogy magamra zárom egészen a világot, becsukom szemem, s szívem vaskos kapuját…
S néha jön, valaki… aki puszta megjelenésével letöri a védelmemre teremtett vastag láncok nehéz, berozsdásodott lakatjait… s egy pillantásával, egy halk közelebb lépésével, testének melegével, egyszerű létével lelkem megrezegteti…
Miénk lesz egy nyitott, tiszta pillanat!
Isten odafönn elmosolyodik… hiszen neki tetsző, ha az ember szeretni tud!
S ha bennem, s ha benned aprócska láng lobban… a világ is felmelegszik… Köröttünk csoda lesz a lét, s azt, ami minden napunkban természetszerűen ott van: most észre is vesszük… 
Romantika? Azt hiszem, attól lesz meglepő, örökre magadba vésett egy kép, egy illat, egy hangulat: hogy nyitott szívvel, örömmel, szerelemmel tekintesz rá… rajtad múlik… ahogy megélni tudod!
Ki kell lépni a szürkeségből, fel kell emeld a fejed, a szíved, a lelked… ki kell bontsd valaki szárnyait, s nem szabad szégyellned a sajátjaid…
Hiszen emlékszel?
Gyermeki csodálkozásaid tárgya is volt egy madár lassú röpte… egy harmatcseppekben nyíló virág, egy hulló, ezerszín falevél… ahogy nőttél, megtanultad becsukni magad… s kinn felejtetted a világból azt is, ami szebbé tesz Téged, magad is! Kizártad… s ma már csak ritka, óvatlan pillanat, ha újra beengeded…

Jöttél… s első apró rebbenéssel kinyitottad éhesen sóvárgó lelkemet… más csak testem kerülgette… nem látta szemem valódi, izzó parazsát… Te nem láttál mást, csak a meztelen mélységemet.
Összerezdültél velem. Igen, így esett!
S a gyertya már nem csak temetők gyászának kelléke, hétköznapok meleg fényének otthona lett…
Ami mindennap része életünknek, s csodáival miértünk született – valóban fennkölté vált…

S miért írom e sorokat?
Köszönöm Neked!
Kinyíló tenyeredbe helyezve nekem adtad az univerzumot, ahogyan magadat kezdted el, tudatlanul is, adni nekem!
A legtöbbet simítottad nyitott tenyerembe.
S a végtelent helyezted bennem el!
Kívánom Neked, hogy sokáig részese lehess a tüzesen nyitott, valóban látó szemnek!
S ha az én szemeim lesznek azok, melyben sokáig meglátod a végtelent idéző óceánt, az éjjeli égbolt milliárd csillagsugarát: szívem hullámait minden rezdüléssel beléd csorgatom újra és újra át…

Köszönöm, hogy fényt gyújtottál!
Köszönöm a sorsnak, hogy elvezetett téged hozzám, és hozzád engem!

Látod? Így örülök Neked!

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.