Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Emlékezés

2011.11.09

 

 

 

fly.jpg

 

 

 

Az éltető napfény rám már nem ragyog, sötét gomolyfelhők rejtik el a Napot...

Halvány sugarai még utat törnének, ám arcomat már nem simítja melegség.

Tegnap... tegnap még itt voltál... most messze jársz.

 

Az egykor színes, tarka, vidám, madárdalos világ hirtelen lett szürke.

Lelkem fáradt.

Érted nyúlnék –s csak a ködben a nyirkosságot markolom.

Így telik el egy, majd még egy újabb napom.

Emlékszem, veszekedtünk –bizonyára valami balgaságon... szívem zakatolón dobogva elfeledte, min is? Hogyan? Miért?

Itt voltál, nekem, velem... lüktetést, életet jelentve. S én nem vigyáztam Rád... vagy Te nem figyeltél rám eléggé?

Olyan szép volt...

... hogy is? Hogyan is?

 

Észrevétlen telnek el a szürke napok. Az idő folyik, mégis megálltnak látszik minden. Mozdulatlanság időben, térben –körülöttem.

Teszem a dolgom, lábaim lépnek, tüdőm levegőt kap, szívem is éltet.

 

 

 

veled-is-nelkuled-no5-2005-1mx1m-lambda-print-dibond.jpg

 

 

S furcsa ködbe borul minden... Halványan dereng, hogy valamin összekaptunk. Pillanatnyi, múló állapotnak tűnt –de lám, nem vagy itt. Hiányod égető!

Vagyis...? Hm... hm...

Mintha az idő megszépítené bennem a hétköznapin édest...

Mintha ma szebbnek emlékeznék Rád, közös titkainkra, érintésedre, illatodra...

Csalóka emlék? Álom? Valóság?

 

Valami fáj...

marcangol... önmarcangolás ez, leginkább. Félek a holnaptól. Bánt a fény, vakítanak a színek –s félek, hogy újra kezdeni malomkerék lesz: mi nehezen indul, s könnyedén megáll, rajtam nehezülve, engem őrölve fel...

 

Emlékszem, ahogyan jöttél. Forgószél, ha támad, képtelen átrendezni úgy a tájat, ahogyan életemet Te rendezted át... s varázsoltál boldog szerelmi fészket, magányszobámból...

Napfény, színek, illatok, ízek –varázslat.

 

 

 

olo.jpg

 

 

Ám az idő lassan, észrevétlen koptatni kezdett mindent. Előbb lassult, majd szürkülni kezdett az életünk. S a hétköznapok robotnapjait beengedve apróságokon kezdtünk civakodni...

„ Ne oda tedd! Mondtam már... Te sosem figyelsz?”

 

Míg egy napon összecsomagolva dolgaid az ajtóban álltál... talán könnyeid rejtő félmosolyod ma is látom. Ez a kép bennem éles...

Sok apró pillanatra alkalmat adó idő eltelt... üresen. Nyomtalanul. Tartalommal ezelőtt, legutóbb Te töltötted meg... s hiányzik a tartalom. Az értelem... Ezért úgy érzem, TE hiányzol...

S ahogy még telik idő a szürkeségből, arra ébredek egy reggelen, bögrémet szorongatva az ébresztő kávé fölött, hogy megszoktam az eseménytelen létet... felfedezem, hogy tulajdonképpen élek. Igaz, csupán tartalékon pislákolok... de élek...

 

Szép volt Veled élni, melletted ébredni –ám ahogyan veled is tudtam, nélküled is tudok létezni!

Furcsa... hiszen szöget ver belém a felismerés, hogy egészen meg tudtam szokni hiányodat; s talán magamat csalom meg minden oly’ gondolattal, mely szürkéből feketére igyekszik festeni Nélküled létemet... lehet, hogy nem szó szerint TE hiányzol nekem? Csupán a mód... a látásmód, a történések... a hogyan!?

S ha ez így van, elképzelhető, hogy létezik, valahol, rám várva valaki, aki kezem megfogva majd újra örvend? Aki mosolyomat újra ébreszti?

Lehetséges, hogy az emlékek ködében megszépítettelek magamnak; s létezik, aki elém lépve legalább annyira szép?

 

Tanulnunk kell az emberi létben az elengedést... elfogadni a dolgok múlandóságát, végét, esendőségét, saját esendőségünk tükrén át. Mindennek meg van az ideje. Az emlékezésnek, a megszépítésnek, az elengedésnek ugyanúgy, mint a lelkünk mélyén születő új reménycsillag sugárbontásának is...

 

Jó emlékezni Rád.

Jó emlékezni a Veled töltött időre.

Jó még a sebeim nyaldosni meg azzal, hogy úgy érzem: Téged várlak vissza... ez még kevésbé fáj, kevésbé fárasztó, mint újra teljes harci pompadíszbe öltözni fel, és új utakon hódításra indulni boldogságomért...

... még jó abban ringatni el magam, hogy Veled dolgom van, és útjaim végén majd ott állsz, rám várva, s összeborulva utolsó pillanatainkban földöntúli mennyország vár ránk...

 

 

 

incontro.jpg

 

 

Még magamnak vallomást tenni is erőtlen vagyok... még csak sejtek... s minden betűt, mi új irányok felé vezet, ezerszer rágok meg, s milliószor vonok vissza...

Ám Téged nem felejtelek el, míg élek.

Nagy szívdobbanást örökpiros bársony dobozba zár az ember –s néha bizony előveszi...

 

Így néha erőt ad emléked, néha könnyeket bont...

 

 

 

 

hearts_are_wasted_by_aimeelikestotakepics.jpg

 

 

Egy arc a múltból rám tekint, mielőtt ajtómból végleg távozik...

Egy kéz könyörög Téged intve vissza olykor, majd lehanyatlik...  

 

 ...bízni tudok abban, végre, feltekintve a szürkeségből, hogy kezem már nem rejtem el, mélyen, nadrágzsebbe... hanem kész leszek hamarosan hagyni, hogy egy új érintés a maga kezébe fogja... egy új érkező felemelje, és megszorítsa...

 

Isten veled!

 

 

 

 

 

idezetes.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.