Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Napfénycsík a padlón

2016.09.05

 

 

  Amikor rád tör a rossz, amikor a padlóra kerültél, világodat magadra zárod, jó szorosan.

A világ sötét lesz, a hangok felerősödnek, és a legkisebb nesz is ijesztővé válik.

Vársz.

A külvilágot egyre távolabb tolod, és csak a hangjaiból jut be hozzád valamennyi.

 

storage-unit-dark-room.jpg

 

 

A pozitív hangok el sem jutnak, el sem érnek Hozzád.

A világ sötét, hideg, nyirkos, félelmetes, és úgy érzed, rezzenéstelen.

Az idő megállt.

A baj, a fájdalom ott lüktet, dobog a mellkasodba, a dobhártyádon, a nyaki ütőérben, és a fejedben is.

Megáll minden.

Nincs tovább.

 

Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít.

Azt mondják, idővel megoldódik minden, és csak a szépre emlékezünk.

 

A padlón kucorogva, fájdalommal és keserűséggel a lelkünkben nevetségesnek tűnnek ezek a  közhelyek, és úgy érezzük, bizony, ránk csak nem tud vonatkozni… pedig jó volna…

Kiút… nem sejlik fel a sötétben, nem bújik meg egy sarokban sem…

Úgy tűnik, hogy ez a mélypont maga a vég…

Eltűnnek a remények, ködje sincs bármit hozó változásnak.

Az életünk lett rezzenéstelen.

Csak azt nem értjük, most miért is vagyunk. Miért fúj újra és újra levegőt ki majd be a tüdőnk.

Várjuk az utolsó csattanást, ami meghozza a visszavonhatatlan véget.

 

 

fotolia_59702019.jpg

 

Előbb riadtan, remegve, félve várjuk… majd nem is értjük, hogy fordult át, de már számítva rá, megváltásként hívjuk.

Legyen végleg vége!

Ez a sötét moccanatlaság, amelybe kerültünk, és ami körülvesz, maga az élettelenség!

Elég!

Ebből elég!

 

 

Rés támad valahol…

Talán egy tudatlan ajtót nyitott…

 

 

images.jpg

 

S vibráló, hihetetlen fényes csík jelenik meg a padlón.

Fel sem fogod, hogy reménysugár.

Valami benned is csillan.

Látod a napfénycsíkban az élet jeleit.

Porszemcsék járnak táncot, egymást kergetve. Fény ömlik, melegség, kacagás emléke.

Élet.

Hív, de még félelmetes és szemet-lelket bántó ez a merész fény…

Hogy merészeli?

Betör magamra zárt, megkövült világomra?

De nem kér engedélyt mégsem… jön…

A rés tágabb lesz, lassan, és a fény egyre szélesebben ömlik…

Melegedni, engedni kezd benned valami…

Vágy rá, hogy öleljen körbe, emeljen fel…

S áradóbb lesz, lassan elér, megsimít, lágyan… felmelegít, majd felemel.

 

Visszatérve az időbe, az emberek közé, az egyszerű életbe, a hétköznapokba eszedbe jut, hogy azt mondták, az idő…

S igen, a sebeken heg támad, gyógyulni kezd, és egyre halványabban fáj…

Ha be nem is gyógyítja, segít elfogadni…

S ha nem is az idő teszi… talán a sors… a fény, a melegség, maga a lüktető, pezsgő élet, mely újra magához ölelt… szorosan.

 

Emlékezni?

Fogunk.

 

 

images0002.jpg

 

Átélt fájdalmunk újra és újra fel tud sajdulni bennünk.

A kérdések kiabálnak a fülünkbe…

Nem, nem múlik el.

Nyoma marad.

Heg, lüktetés, riadalom…

De megtanulunk együtt élni a sebeinkkel…

.. s megtanuljuk, hogy az ÉLET még magához ölelhet…

S ha magához ölel

Előfordul még, hogy élni jó!