Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Várakoznál...

2012.08.05

 

_in_your_eyes.jpg

 

 

 

 

 

 

Felfedeztem…

Nem, nem, igazán nem a spanyolviaszt! Ahhoz kissé rossz korban, rossz helyen, és talán nem is a megfelelő testben élek…

S igen, tudom… számtalanszor halljuk, hogy

„Hát én nem megmondtam neked?”

Hányszor jár úgy az ember, hogy amit bárki mondd is –nem fogja fel, nem érti meg…

hallja,

bólogat is rá…

mégis akkor lesz valóságos, akkor válik igazán fontossá, ha saját bőrünkön tapasztaljuk. Bármily apróság is.

Bármennyire keserűség is…

 

Sokakkal beszélgettem már… sok halkan suttogott vallomásból hallhattam ki az intelmet:

-       Tudd, hogy az a legrosszabb, amikor várod… amikor hiába várod!

 

 

Ma, amikor a kettészakítottság igazán erős, anya és gyermeke, férj és feleség, szerető szívek minden formája között… amikor valaki a családokból nekivág a nagyvilágnak, hogy mindenkinek jobb legyen, s más országban próbál szerencsét –létezik-e ember, Magyar, ki ne érezné saját bőrén, hogy mit is jelent úgy szeretni, úgy törődni a másikkal, hogy az nem is szól másról, csak a várakozásról!?

Ebben élünk.

Ki a testvérét, ki a gyermekét, ki a szülőt, ki más családtagot –ki pedig a másik felét engedi így útnak…

 

Sejtem, milyen ez a várakozás… hiszen magam is tapasztalom… magam is érzem, gyakorolom…

Tudom… mire intett, aki inteni próbált…

 

S felfedeztem, hogy bármily furcsa, nincs igaza!

Tévedett!

Van ettől rosszabb…

 

Amikor vársz –az nagyon nehéz, és nagyon fájdalmas.

S igen nehéz, és igen fájdalmas, és áradóan csendes amikor már nem várod többé…

Már Őt sem.

S már senki mást sem…

 

Várakoznál… ha volna még miért… ha volna még kiért…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.