Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Flóra

2012.05.01

 

Verőfényes őszi nap volt. A nap meleg sugarait ontotta simogatva a tájra. A fák levelei pergőn suttogtak bele az elmúlásba, s végsőkig emlékeiket mesélték, zizegőn dúdolva az emberek fülébe. Aki figyelmes volt, jól hallhatta őket.

Vénasszonyok nyara tombolt, még épp csak kilépett a nyárból az élet. Minden a pezsgésre, nyüzsgésre, kiteljesedett fiatalságra emlékeztetett.

Túl szép idő volt egy temetéshez.

Az autók sorban érkeztek, hangtalanságukkal is hangos zajokat keltettek a szótlan feketébe öltözöttek, amikor a temetőkapuban lassan összegyűltek. 

Benn a ravatalozóban a még nyitott koporsó körül a közeli családtagok törölgették kisírt szemeiket.

Megkondult a falucska harangja, jelezvén a közelgő végső búcsúszót.

 

 

girl_at_funeral.jpg

 

Flóra a koporsó mellett állt. Ereje fogytán volt, tudatosan alig fogta fel, mi zajlik három napja körülötte. Mindig melegszívű, szerető nagymamáját temette. Ha pillantásokkal rá nem szólnak, még most is két kezével próbálná melengetni kihűlt ujjait a halottnak…

Megérkezett a pap, a kántor, és kezdetét vette a szertartás. A koporsóra rátették fedelét, s ahogyan az első szöget bele ütötték, mintha eleven szívébe szúrtak volna éles pengéjű késsel… feljajdult, s arcán a könny újra patakokban folyt. Tizedmásodpercről tizedmásodpercre fogta fel jeleit annak: tényleg megtörtént! Mama nincs többé! Eltávozott…

Állt, megszűnt gyászában idő, tér, évszak, külvilág… s azt érezte csak: nem tudja elengedni őt! Képtelen rá!

Csak az járt egyre a fejében:

- Annyi dolgunk lett volna még! Mama, annyi mindent akartam megtudni, megkérdezni még!!! Miért hagytál itt engem? Miért? Mi lesz velem? Mondd, hogyan élhetek Nélküled tovább?

 

Gyász. Nem a fekete ruha teszi, s olykor nem is a búcsúzót gyászoljuk igazán… lelkünkben bukkan fel, ha érzünk… s sokszor magunkat siratjuk, s magunk holnapjától félünk.

 

A koporsót a friss gödörbe eresztették lassan, s rajta hallatszik, ahogyan az első rög fényes lakk fedelén csúszva koppan. Jajj szó száll fel a magasba újra, s könny indul arcokon, fájdalmat elmosna… szemek kutatnak lábaknál a porban, s kezek nyúlnak virágot dobni, lelki búcsúszóval.

 

 

2.

Eltelt egy hónap. A közjegyzőnél kiderült, a nagymama már hosszú évekkel ezelőtt megírta végrendeletét, melyben nem egyetlen, de mindenkinél jobban szeretett lányunokájára, Flórára hagy gyakorlatilag mindent. Végrendeletében szívhez szóló sorokban arra kéri drága Flórácskáját, ne adja el a házát, hanem költözzön oda.

Flóra teljesíti nagymamája kérését, bár körülötte mindenki tiltakozik ellene.

Eladja nemrégen vett, de otthonának közel sem érzett lakását. S a melegséget árasztó, ismerős zugokkal óvó, szeretett házban kezdi el élni mindennapjait.

Úgy érzi itt, nincs egyedül… a szeretett mama minden kincse, bútora, érintésének nyoma, összegyűjtődött energiái körül veszik. Bebugyolálják, mint megszületett csecsemőt a puha pólya.

 

 

3.

- Szia!

- Szia Flóra! Jól vagy?

- Igen, köszi! Leülünk?  -néz barátnőjére tiszta tekintettel, és mutat a kávézóban az asztalra a lány.

- Persze, már meg is rendeltem a kávét, és egy-egy sütit, hozza is mindjárt a pincér. Képviselő fánkot, azt mindketten szeretjük, ha még jól emlékszem.

- Jól emlékszel. –szól, s ajkán felvillan egy halvány, hálás mosoly.

Közben a pincér meg is érkezik, rámosolyog a lányokra, és leteszi a kihozott rendelést eléjük. A két lány nekifog a süteménynek.

- No, meddig akarsz ebben a csúfos feketében járni?

- Ne piszkálj, Vicuska, kérlek!

- Fiatal vagy, az Isten szerelmére! Flóra! Eltemeted magad! Kérdezzem inkább azt, meddig akarsz abban a házban élni? Nem, nem, ne is szólj, nem kérdezem! Tudom, úgyse jönnél el most onnan. Az élet megy tovább! Fiatal vagy! Más dolgod lenne Flóra! –s keze nyúl a barátnő kezéért, szemében könyörgés lapul…

-   Ne sürgess, legalább Te ne sürgess!

- Miért, ki sürget még? S miért érzed sürgetésnek?

- Vicuska! –Flóra felemeli fejét, barátnője szemébe néz, kifúj egy nagy levegőt, s lassan, nyugodtan folytatja. – Tudod, milyen sokat jelentett nekem a nagyi! Tudod, hogy anyámmal sosem volt felhőtlen a viszonyunk, és mama jelentette közöttünk a villámhárítót. Anyám, barátnőm, cinkosom… hm… a mindenem volt! Nem olyan egyszerű nekem elengedni őt! Beteg sem volt, hirtelen, váratlanul halt meg; s ez engem sokkolt! Villámcsapásként ért! Néha még olyan, mintha csak álmodnám ezt az egészet! –feje lehanyatlik, s könny indul el szeméből, s lassú cseppekben gördül le az arcán.

- No, semmi baj! Ne sírj! –húzódik ekkor közelebb Éva, és öleli át barátnője vállát, szinte ösztönösen.

 

Eltelik pár perc, majd a gyászoló megtörli arcát, kicsit még talán mosolyog is.

- Értsd meg, kérlek, Vicuska! Próbáld… próbáld átérezni, felfogni, hogy ez nem egyszerű nekem!

- Jó, értem, igazad van! Egyszerűen csak attól félek, így, hogy idevarázsolod magadnak, hogy a dolgai között élsz, hogy egyetlen apróságban sem változtatva, szinte vendégként élsz a házában, mint egykori nyaralásaid idején; rosszat teszel magaddal! S nem szeretném, ha bajod esne! Lelkileg sem! Érted?

- Próbálom… jó, jó, van igazad! Elismerem… hagyj időt nekem, ne macerálj! Ne félts! Csak adj időt!

 

Beköszöntött a zord tél. S egy fiatal teremtés talpig feketében járt. Bundás sapkáját, prémes kesztyűjét, kabátján felhajtott gallérját nem furcsálta senki.

Szótlanságát sem igen vették észre. Egészen beleolvadt csendesen a halk, hófehérben alvó télbe.

Sokszor esett szakadásig a hó, munkát adva neki, és másnak: átadhatták magukat a hólapátolásnak. S amikor a lapát monoton járt-kelt a kezében, gondolataiba mélyedhetett, s uralhatta kicsit az emlékezés; míg a hideg ki nem ürítette fejét, fel nem frissítette tüdejét, észrevétlen kiszellőztetve egyúttal a lelkét is.

Hosszú esték teltek a kanapén kuporogva, bögrén melengetve kezét, s réveteg tekintettel veszve a kályha melegítő lángjaiba.

 

Így érkezett meg lassan a tavasz. Többen figyelték távolról Flóra befelé fordulását, remélve, hogy valahogyan újra talpra áll, és önmagára lel, erőre kap.

 

A fű zöldülni kezdett, a téli holmikat lassan a szekrények mélyére űzték. Flóra is eltette a téli fekete kabátot, prémes kesztyűt, s drapp átmeneti kabátkáját akasztotta a fogasra.

 

4.

-         Szia!

-         Szia Vicuska!

-         Na, te lány, de jól festesz! –üdvözölte barátnőjét újra a kedvenc kávézóban Éva.

-         Köszönöm! –mosolyodott el Flóra.

-         Mesélj, mi van veled? Hogy vagy?

-         Semmi különös. A munka a szokásos, se több, se kevesebb, se kevesebbért, se többért.

-         Tudod, hogy nem erre vagyok kíváncsi!

-         Jól van na! Tudom… Láthatod. A fekete ruhákat már színesebbekkel hordom. Azt is eldöntöttem, csinálok egy hatalmas nagytakarítást a házban; mégpedig szortírozással, kisebb átrendezkedéssel együtt. Magam képére formálom a dolgokat, és végre kinyitom mami szekrényeit.

-         Helyes! Jaj, de örülök! Segíthetek?

-         Nem! –szinte kiáltott Flóra, ahogyan hirtelen, és azonnali hevességgel reagált.

-         ??? –Éva meglepődött, arcán jól lehetett látni a gondolkodást: vajon mi rosszat mondhatott, ami ezt a hangot váltja ki barátnőjéből?

-         Jaj, ne haragudj! Egyszerűen arról van szó, eldöntöttem, hogy minden egyes tárgyat, ruhát meg akarok fogni, ami az övé volt. S darabonként szeretném eldönteni, mit kezdek az adott holmival. Pár dolgot biztosan megtartok, kidobni pedig semmit sem akarok, el szeretném ajándékozni, amit csak lehet! Tudod, ez is egyfajta elengedő rituálé lesz a részemről… Ugye megérted?

-         Már egészen megijesztettél! Oké, értem! Te tudod…

-         Igaz, segíthetsz. Biztosan lesz, amit nem tudom, kinek adhatnék oda. Abban segíthetnél, hogy az ilyen tárgyak, ruhák, eszközök tekintetében keresel te is olyan személyt, vagy intézményt, ahol megbecsülnék, örömmel fogadnák.

-         Jó, rendben! Szívesen segítek! Csak szólj bártan!

 

Elbúcsúztak, kilépve a kávéházból Flóra is, Éva is kissé megkönnyebbült.

A tavasz jól indul, természetes megújulást, finom változást hoz.

 

5.

 

Flóra naponta töltött órákat a szekrények tartalmának vizsgálatával. Hatalmas dobozokat kerített, és feliratozta őket. Így próbálta válogatni, mi hová kerüljön.

A mama egykori hálószobájának szekrénysorához ért. A ház többi részét már átnézte. Ebben a szobában 3 percnél többet akkor volt utoljára, amikor a mama még élt. Itt érezte jelenlétét leginkább. Intimnek vélte a légkört, mintha a lelkébe sétálna be. Úgy tervezte, ha a szekrények tartalmával végez, néhány bútortól is megszabadul, új szekrénysort, ágyat vesz, máshogyan is rendezi el ezt a szobát, és a saját hálószobáját alakítja ki benne.

Odalépve a régen zárt szekrényajtóhoz megsimította a fényes bútorlapot. Nagyot sóhajtva nyitotta fel az ajtót. A mama köntösére esett tekintete. Kiemelte a vállfát, amin a köntös pihent, szinte újnak tűnt, pedig emlékezett, sokszor üldögélt esténként ebben egykori tulajdonosa.

Belecsúsztatta kezét a köntös zsebébe. Egy rózsaszín virággal kivarrt fehér zsebkendőt, és egy kulcsocskát talált.

-         Miféle kulcs lehet ez? –mondta ki hangosan a gondolatait. – Hm, lássuk csak. Ajtót biztosan nem nyit, ahhoz valahogy túl kicsi… egy kulcs… vajon mihez kellett maminak egy kulcs?

 

Pár perc múlva túl volt egy telefonhíváson, amelyben a közjegyzővel beszélt, kérdezte, a végrendeletben, vagy azon kívül nem tud-e valamit a kulcsról. Adatait felírták, visszahívást ígértek, de nem ugrott be senkinek a közjegyzői irodában semmi, egy elhunyt kulcsáról…

Felhívta pár családtagját. Okosabb nem lett, csak izgatottabb. Ugyanakkor újra nyugtázta magában: Ő állt a nagyihoz legközelebb, ha neki nem mesélt semmit, furcsa volna, ha valaki más tudná.

A kulcsot szem elé helyezte, és folytatta a megkezdett munkát.

 

Néhány hét múlva elvitt egy teherautó egy eladott szekrénysort, és sokdoboznyi holmival lettek a faluban élők gazdagabbak –amit lehetett, elosztogatott. Örömmel adva a környék lakóinak, mindazt, aminek még hasznát láthatják, vagy gyönyörködhetnek benne.

Az egykori vendégszobát, melyet eddig hálónak használt, egy fiatal szobafestő férfi kezdte el felújítani. Így a másik szobában vert tanyát.

A szobafestő végzett, és a munka végén felvett kiérdemelt fizetség mellé egy randevút is kialkudott borravalónak. Flórának dúdolgathatnékja támadt, amikor a Feri eszébe jutott… látni tudta maga előtt a létrán egyensúlyozó izmos testét.

 

 

658_bellenus.jpg

 

Az ablakok tisztán ragyogtak, s friss habokra emlékeztető új selyemfüggönyöket kaptak.

Megérkezett az új szekrénysor, az ágy, és egyéb kis bútorok, kiegészítők. Mind az ő ízlését mutatva.

Eltervezte a hálót, kezdetnek a mama hálóbútorát vitette át a másik szobába. Feri jött el, két markos nagy legénnyel, átvinni neki a nehéz, ódon szekrényeket.

Miközben egyensúlyozgatták át a bútordarabokat egyik szobából a másikba, a dupla ajtós szekrény tetejéről leesett egy lapos, ámde nagyjából gyerekbőröndnyi ládika. A szépen kimunkált cirádás szegély annyira eltakarta, hogy Flóra, aki jó pár centivel alacsonyabb volt, mint a régi bútorok, nem fedezte fel. A fa ládika zárva volt.

A lány megvárta, míg a fiúk végeznek. Megkínálta őket még kávéval is, majd lassan kikísérte segítőit, mondván, igazán sok dolga van még… igaz is volt, hiszen már nagyon izgatta őt a megtalált fadoboz, és az, amit rejt.

 

Leült a félretolt faláda mellé. Körbe nézegette, megállapította, hogy igazán nagyon nehéz. Jelzés, embléma, különösebb bármi, ami a tartalmára esetleg utalhatott volna, nem volt rajta. Ekkor fel akarta nyitni – zárva volt.

Eszébe jutott a kulcs. Felpattant, a kulcsot meg is találta, s lám, illett a zárba!

A kulcs ehhez a hatalmas, furcsa ládikához tartozott.

Erős, izgatott szívdobogással nyitotta ki.

Nem ékszerek, értékpapírok, vagy egyéb értékek tárultak a szeme elé… ám valahogy nem is azt várta, hogy ilyen titkos-titkolt kincseket rejtsen…

A ládában talált kézzel írt leveleket, némelyiken felismerte szerettének kézírását, másokon idegen betűk szelték a papírt.

Fellapozott néhány naplót, mely valószínűleg nagymamája lelki történéseiről, érzelmi életéről, gondolatairól tanúskodott. Talált egy láthatóan sokat lapozgatott, kissé kopott könyvet, és számtalan régi fényképeket –sok képen fogalma sem volt, ki az, aki látható… talált még cikkeket, újságokból kivágva.

S rájött: felbecsülhetetlen kincset lelt! Hiszen egy ember emlékei, lelkében összegyűjtött érzetei, egy lélek mélységeinek, árnyalatainak, boldogságának, félelmeinek, tapasztatainak megismerése nagyobb kincset jelenthet, mint bármi, ami pénzen szerezhető!

Elkezdheti igazán megismerni eltemetett nagymamáját…

A ládában őrzött apró mozaikokból összerakhatja valódi életét, s emlékeiben így őrizheti majd őt tovább.