Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Különös búcsú

2011.11.07

 

6664672-md.jpg

 

 

 

Sötét borult a szobára. Napok óta fájó, és végtelenül üres ez a sötét…nélküle…Kórház… sokadszorra… már nem is emlékszem, mióta, hányszor… az állapota pedig sajnos egyre romlik. Szörnyű a szenvedését látni, érezni… miközben még kapaszkodik a ronggyá lett életbe, és el próbálja hitetni velünk: nincs nagy baj. Látom édes bogárszemén a fénytelenséget, a szomorúság költözött be oda egy ideje már. Tanyát vert ott. S nem suhan át arcán, szemein, messzire bújt lelkén az öröm már… Mit tehetnék? Tehetetlennek érzem magam… a gyerekek… nekik sem tudok semmi jót, biztatót mondani… hitegetni sem akarom őket… anyjuk szenved… és segíteni sem én, sem ők, sem az orvosok …képtelenek vagyunk…

 

 

 

 

 

dart158.jpg

 

 

 

A mosolyába szerettem bele hosszú évekkel ezelőtt. A mosolyába; amibe beleremegtem, ha csak láttam. Szemeiben játszó huncut fényeibe, melyek minden mosolyakor ott táncoltak tekintetében… talán fél éve is már, hogy nem láttam Őt így mosolyogni. Leginkább ebből tudom: szenvedése nagyobb, mint nekünk mutatja.

 

Napok óta nem aludt a férj rendesen. Ilyen dolgokon töprengett a sötétben, miután gyerekeit elaltatta, és egyedül a hűvösen üres ágyba bújt, és betegen kórházban fekvő felesége jutott eszébe: ilyenkor vált legégetőbbé számára a hiánya. Néha elszunnyadt, egy-egy röpke fél órára… a fáradtság… és riadtan ébredt újra gondolataira, miközben reszkető testét elöntötte a verejték…

Ma éjjel is… kétszer ébredt már fel, újra és újra oda jutva: őrülten elfogadhatatlanul tehetetlen. Segíteni akart, a nőnek, akit szeret; de nem talált megoldást: hogyan? Olykor dühös lett, és dühét alig tudta csillapítani; olykor pedig fejét a párnába fúrva sírt, miközben szégyellte még önmaga előtt is az arcát égető forró könnyeket.

 

 

 

vandorlas.jpg

 

Sírt most is. Ez megnyugtatta kicsit. Elaludt. A telefon váratlan csörrenése ébresztette fel ájulásszerű álmatlan alvásából. Egy másodperc alatt végigfutott a lelkén valamiféle jeges szellő, mint valami előszele a kikerülhetetlenül elkövetkezőnek…

A kórházból hívták. Anna… meghalt…

Kétségbeesés, düh, fájdalom, megkönnyebbülés egyvelege uralta: egyetlen, fájdalmas jajszóval hagyva el elkékülté vált ajkait, s hasítva bele a koromsötétbe. Az órájára nézett. Hajnalodik. 5:08. Reszkető keze emeli a telefont, maga sem tudja, mit mond, de néhány perc, és ott van a szomszéd, hogy menjen csak, ő ügyel az alvó gyerekekre. Felöltözik, ösztönösen és közel sem tudatosan veszi magára sorban a fekete ruhadarabokat. Lélegzete lelassult, és mégis ziháló… folyatja, fojtja befelé a könnyeit…Anyósa, testvére, sógornője és annak férje megérkeznek.

 

 

 

1877681_db9d17dbdb42aafd2bb30c135d4b07f0_wm.jpg

 

 

Senki nem akar, és egyszerűen nem tud mivel vigasztalni… csend van, fájó, üres, lüktető, mindent elmondó és végtelenül szomorú csend, amelyben ott hasít lüktetve a választ sem váró, egyszerű kérdés: Miért…? …. Miért…?.... Miért…?

-         Menjünk! –szólok, és el is indulunk a kórházba.

 

Az utca nyirkos, kihalt, és csak növeli a fájdalmat, az űrt, amit érzek. Valami megmagyarázhatatlan várakozás van bennem: derüljön ki, hogy mindez csak egy álom! Valami rossz vicc! Egy végső remény kúszik bennem, kapaszkodva, könyörögve, koldulva a sorstól egy utolsó mentséget, amely kéri: ez ne legyen igaz…

Szemeim, fejem, testem nyugtalanul kutatja az utca legkisebb kihalt zugát, egyértelműen félreérthetetlen jelét keresve annak: ez talán nem több, mint egy rossz álom… s nincs jel…

Csak egy nyitott, tágas kapu tűnik fel, egy kórház kapuja. Egy mentőautó indul rajta keresztül útnak, szirénázva-villogva siet egy betegért. Hangja, fénye tőrt márt már patakokban vérző szívembe…

 

 

 

egyedul.jpg

 

 

Alig tudok kikászálódni az autóból. Erőm egyre fogy. Legszívesebben csak lerogynék, térdre, és imádkoznék: hagy váljak semmivé!!! Semmivé, porrá, vagy még por se maradjon belőlem, egyetlen századmásodperc alatt… Ólomnehézzé vált lábaim lépnek… egymás után… fejem lehorgasztva… belépünk az épületbe… húgom egyik oldalról karol belém, sógornőm a másik oldalról. Két nő támogat, ösztönösen segít…átvillan, nekem kéne most erősnek lenni… a frissen mosott padló erős fertőtlenítő szaga hányingert kelt bennem… eljutunk a folyosóig… és szeretném látni, könyörgöm, hogy felém jön!!! A szoba folyosói ablakához érve egy lepedővel letakart testet pillantok csak meg az ágyán… nővérke…odakísér, a leplet félrehúzza, és könnyben úszó szemeim elé tárul élettelen testének oly ismerős vonala; szörnyű látni ernyedt bábúvá lett testét… megkeresem kihűlt kezét, mint a jég… talán egy jégcsap még melegebb is…ráborulok hideg kezére, már térden csúszom előtte, és könnyeim megállíthatatlanul feltörnek, csorognak kihűlt kezére.

 

 

 

leptek.jpg

 

 

Itt hagytál… Mi lesz…? De ugye jó lesz most már Neked? Jobb, mint az utóbbi időben? Ugye azért történt, hogy ne szenvedj tovább? Szeretnék ebben hinni… ezek a gondolatok cikáznak agyamban… S úgy érzem, megsimítja arcom, ismerősen, ahogyan évek óta oly sokszor megsimított egy kéz… nincs itt senki… felemelem fejem, szétnézek, és nem értem…:Te? Megsimít gyengéden, cirógatóan újra, könnyeimet törli… S hallok egy szót, mint búcsúszót a tovatűnő szellő suhogásával, halhatatlanul halkan:

Szeretlek…

 

 

 

 

14..jpg

 

 

 

csendesen.jpg

 

 

 

 

"Mindenki bírja a fájdalmat, kivéve azt, aki érzi."