Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Visszatérve

2011.11.23

 

A csillogó kisautó lassúnak tűnő, egyenletes tempóban kanyarodott le az autópályáról a falucska bekötőútjára. Két oldalt fák sorakoztak, lombjuk valósággal összeborulni látszott az út fölött. A leveleken átszűrődött a nap fénye. Itt-ott egészen megfoghatónak tűnt a fénysugár.

 

dream-home_1024x768_76874.jpg

 

 

Lassított, így érte el az első kis házat. Ismerősnek hatott minden: a levegő illata, a házak színe, a felbukkanó emberek, egy-egy háznál az ugatva csaholó kutya… s furcsán ismeretlennek is… hiszen bár olyan volt, mintha tegnap járt volna itt utoljára, igazából ma volt pontosan húsz éve, hogy betette a lábát a kedves kis faluba. Elérte a település központját. Megállt, kiszállt. Érezte hátában a kíváncsi tekinteteket, melyek azt firtatták magukban: vajon ki lehet Ő, ez az idegennek tetsző alak, és hogyan keveredhetett ide!? S vajon mit akarhat itt? Lassan körülnézett. A régi törzshely homlokzatán észrevette a régi táblát, és az ajtón a feliratot:

NYITVA

Bezárta az autót, és elindult az épületbe. Belépett. Félhomály és füsttel keveredő porszag fogadta. Meg kellett állnia két percre, hogy megszokja a nem várt klímát. Szeme, tüdeje elfogadta végre a hely levegőjét, és a bárpulthoz lépett.

 

 

 

kocsma.jpg

 

 

A pult mögött a részegekhez szokott félig ápolatlan csapos meglepődve várta, mit akarhat. Meleg volt, s a nyári melegben a vékonynak jóindulattal sem nevezhető alakon be sem volt gombolva az ing, folyt róla a víz, patakokban gyöngyözött bőrén. A nő kért egy kávét, és egy pohár vizet, majd elhelyezkedett a pulttal szemközt üresen álló asztalnál. Leült. Ekkor lett alkalma, ideje rá, hogy körbenézzen. A valamikori elit helyből, ahová válogatott társaság járt a faluból, és a környező településekről, mára lepukkant kocsma lett. Régi pompájára nem emlékeztette már semmi sem. Megérkezett a kávé. Meglepődött szinte rajta, hogy ránézésre kifogástalan. Nem koszos a csésze, nem törött sem a csésze, sem a csészealj. Hálásan mosolyodott rá a csöppet sem szimpatikus csaposra. Beleejtette a kávéba a két szem cukrot, és lassan kavargatni kezdte. Tekintete a régi emlékek után kutatott. A falon felfedezett egy festményt, ami valami csoda folytán ma is ott áll, ahol huszonévvel ezelőtt elhelyezték. Felidéződött benne a hely régi képe, hangulata. Látta maga előtt a zongorát, amin minden szombat este egy kellemes külsejű férfi fülbemászó dallamokat játszott. A zongorista hatására de sok estét áttáncoltak itt... ők, annak idején. De híre sem volt már a zongorának, a helyiségben egy kopott zenegép-féle volt, az sem adott hangokat magából jelenleg. Volt néhány vendég, akik beszélgettek... helyesebben inkább susmorogtak, valószínűleg róla.

A kávét megitta. Meg is állapította magában: jó volt!

Az az ábránd élt mélyen benne, néhány napja, amikor eltervezte, hogy ide visszatér: hogy egyszer csak belép, és felismerik egymást...

Magát helyreigazítandó felsóhajtott lemondóan, és elmosolyodott a képtelen álmodozáson. Megitta a vizet is. Hallgatta azért a szófoszlányokat, a helyiek beszélgetéseiből, hátha mégis valaki elejt egy oly régóta nem hallott ismerős nevet...

Felállt. A pulthoz lépett. Megkérdezte, kaphatna-e egy egész üveg, bontatlan ásványvizet. Kapott, s a pénztárcája után kezdett kutatni táskájában. Ekkor vette észre, a csapos begombolkozott. Mosolyogva fizetett, és talán szokatlanul nagy borravalót hagyott...

Lassú léptekkel ment vissza az autóhoz. Betette a vizet. Ekkor látott meg szemben egy padot, egy terebélyes fa alatt. Odalépett.

 

 

malamo_03.jpg

 

 

Leült és nézte a teret. Elemi erővel törtek rá emlékek, amiket már egészen elfelejtett. Szeme csillogott, arcán mosoly ült, immár letörölhetetlenül. Félt, amikor elindult. Félt már akkor is, amikor ezt a látogatást tervezte... félt, hogy a régi sebekből felszakad valami... de semmi sem fájt már. Az idő megszépítette a dolgokat, csupa kellemességet lopva szívébe...

Még a java azonban hátra volt. Visszasétált autójához. Örült, hogy végre ma nem kell rohanni, ráér észrevenni mindent, s ráér eltöprengeni a régi dolgokon. Hangok, ízek, illatok, kacajok, szavak, képek rohanták meg. Milliónyi kedvessé vált, elfeledettnek hitt emlék! Megelevenedtek előtte, benne egyetlen pillanat alatt... s ahogy a percek teltek, egyre több és több tört felszínre belőlük...

Az autóba beülve is nézelődött még, mielőtt újra beindította volna a motort.

Elindította a cd lejátszót, egy régi dalokat őrző lemez indult el... a felcsendülő dallamokat a zongorista révén ismerte meg annak idején. Lelke egyre nyíltabban szárnyal a régi, feltörő emlékek hömpölygő, rendszertelen áradatában. Nem kapcsolta be a klímát, leengedte inkább az ablakot. Most nem érdekelte, hogy izzad. Jól esett a haját rendezgető forró fuvallat. Énekelte a felcsendülő dalt mosolyogva a lemezzel. Elindult. Ismerősen járta az utcákat. Nem volt benne félsz attól, hogy nem talál oda esetleg. Mellékutca, újabb kanyar, és a házakat felváltják a kisebb, régi, de ápolt épületek. Muskátlis, fapalettás ablakok, szépen nyírt füvű kis pincék a szőlőhegy aljában. Megtalálta a pincét. A többitől kicsit távolabb, magányosan állt ma is. Pontosan úgy, mint rég. Az épülettől pár méterre ma is ott vezetett a semmibe a valamikor valószínűleg tévedésből, rossz helyre épített négy lépcsőfok. Ki tudja, s már akkor sem tudta senki, miért és hogyan is került ide!? Leállította az autót, bezárta, és elindult a lépcsőfokok felé. Kicsit magasabb volt már oda a fű is. Bokáját simogatta. Mezei virágok nyíltak közötte, miket nem vágott le a fűnyíró, sem ollóval emberi kéz. Lehajolt, s letépett egy kis virágot. Megszagolta.

 

 

 

habitat-garden-ideas-10.jpg

 

Leült a lépcső tetejére, a legfelső lépcsőfokra. Szétnézett. Megállapította, nem sokat változott a kép. A templom tornya ma is messziről kiemelkedik fehérségével, magasságával a házak közül. A porták ma is rendezettek, a házak szépek, takarosak. A falu ma is békés, meleg, és otthonos. Nem érte el egészen a város zaja, a fejlődésnek nevezett hideg, rideg épületek itt meg nem találhatók.

A nap már a horizont alján járt.

Eszébe jutott igen, hogy erre a négy lépcsőfokra gyakran ültek ők le ketten. S általában az esti tücsökciripelés közepette szerették itt a fénylő csillagokat nézni. Milyen szép szerelem is volt az övék! Mennyi romantika, mennyi bájos dolog volt közöttük... a hely maga is adta... fiatalok voltak, nagyon. De annyira szerették egymást! S elragadta őket egymástól az idő, a családjaik... Más sorsot szántak itt nekik. Ki tudja, hol van azóta, hogyan él, mit csinál, hogyan teltek el évei? Hírt sem kapott róla már régen. Egy darabig még a rokonok meséltek róla neki ezt-azt. Majd egyre inkább kialakult: ő nem kérdezett felőle, ők pedig –ki tudja, talán fájó emlékeit nem akarták felbolygatni, s ezért- nem tettek említést róla már. S lassan a rokonok is meghaltak, elköltöztek, s a falucskához kötődése nem maradt.

A régi szerelem emlékei elemi erővel bukkantak fel belőle. Régi szavak, ígéretek, érintések. Megborzongott. Szoknyája zsebéből előkerült egy gyűrött boríték. Az első szerelmes levél. Kibontotta elolvasta újra. Kívülről tudta már... élete első szerelmes levele volt ez, Tőle... ki már ki tudja, egyáltalán gondol-e néha rá!? Megeredtek könnyei. Jól esett a sírás... így ült ott hosszú ideig... maga sem tudta volna megmondani, mióta ül is itt, emlékeibe temetkezve... a levelet öléből visszahajtotta, s eltette. Beesteledett lassan. Szürke volt minden, de a csillagok még nem látszottak az égen. Úgy döntött, megvárja az első csillagokat. Visszasétált az autóhoz, kivette belőle az üveg vizet. Felbontotta és ivott. Magával vitte a lépcsőhöz. Leült, és úgy, mint régen, ültéből hátradőlt a fűbe, és az eget fürkészte csendesen. A tücskök is megkezdték a ciripelést, s a szúnyogok is elkezdtek csípni, le is csapott egyet a karján. Mennyivel másabb lett volna az élete, ha... de már az idő is úgy elszaladt... még ha elő is kerülne, és lehetőség adódhatna is... ez a szerelem már meghalt...

 

thm_0008140479.gif

 

 

Elsodorta, elmosta a múló idő...ő közben gyerekeket szült, már felnőtt emberek, akik a saját életükkel vannak elfoglalva... férje már új életét éli, elváltak.

Újra megjelent néhány könnycsepp az arcán. Ritkán sírt, ma azonban nem tartotta vissza az emlékek értékének ezt a jelét.

Az égbolt egyre sötétebbre vált, és bizony halványan, de megjelentek sötét posztóján az első csillagocskák. Nagyot sóhajtott. Elbúcsúzott magában, itt, a csillagok alatt végleg a helytől, és a régi-régi szerelemtől.

Ivott a vízből, majd felállt. Elindult, és megdermedt... az autóval átellenben, tőle mindössze néhány lépésnyire ott állt egy alak a sötétben. Őt nézte. Alakja ismerősnek tűnt. Nem lépett közelebb, de tudta, megérezte: Ő volt... a férfi, a múltból, kihez oly szép szerelem fűzte.

Néhány percig csak szótlanul néztek egymásra, közelebb-közelebb araszolva, egymás tekintetében valami bizonyosságfélét keresve... valami jelet.

Felsóhajtott újra. Fejét elkapta, tekintetét a földre szegezte. Határozott léptekkel megindult, s beült az autóba. Leengedte az ablakot, beindította a motort, és az autó gurulni, távolodni kezdett. Lassan elhagyta a kis falut. Örült, hogy idejött ma, és arról próbálta meggyőzni magát: örüljön, hogy nem szólt semmit, ott, a lépcsőknél állva...

 

 

one_step_by_lucem.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 


 

 

 

"A fél világot végigjártam,
amíg itthon Rád találtam én."